A Gymnocalycium a valódi kaktuszok (Cactaceae) Trichocereeae nemzetségcsoportjának egyik, meglehetősen fajgazdag dél-amerikai gömbkaktusz nemzetsége. Első faját (G. gibbosum) 1812-ben írták le, akkor még Echinocactus gibbosus néven.

A nemzetség neve a görög gymnos (csupasz) és calyx (kehely) szavak összevonásából alkotott „csupaszcsövű" arra utal, hogy a pericarpellumból és receptaculumból összenőtt, üreges virágcsöve szőrtelen, tövistelen.

A Gymnocalycium nemzetség mintegy 70 fajból áll.

Elterjedése

A nemzetség fajai a dél-amerikai kontinens területének nagyobbik részén előfordulnak. Fő elterjedési területe Argentínában, Uruguayban, Paraguayban, Bolívia déli részén és Brazíliában van.

Felépítése

A fajok többsége meglehetősen apró termetű, a legkisebbek átmérője alig 4 cm átmérőjű; a nagyobbak átmérője akár 15 cm is lehet.

A rostos gyökérzet egy rövid kúpos, igen ritkán répaszerű főgyökérből ered.

Pozsgás törzsének alakja golyó, lapított vagy lapos golyó, akár a koronghoz közeli is lehet; egy-két faj oszloposan kissé meghosszabbodik. Egyesek nagyon kicsik maradnak, mások 30 cm-nél szélesebbre vagy 40 cm-nél magasabbra is megnőhetnek.

Egyes fajok színe a festékzárványok miatt a barnásviola vagy barna. Az epidermisz szerkezete faji bélyeg.

A bordák száma (5) 6-8, gyakrabban 10-15, szórványosan akár 30 is lehet. A legtöbb faj bordái szélesek, lekerekítettek, ritkábban szegletesek és majdnem mindig egy keresztirányú rovátka tagolja őket. Gyakran többé-kevésbé soklapú levágott szelvényekre vagy dudorokra, nagyon ritkán szemölcsökre tagozódnak.

A ritka areolák a dudorok lekerekített vagy kúp alakú hegyén, gyakran a felső oldalán nőnek, az alsó areolák egy lekerekített vagy állszerű dudoron kinyúlnak. Maguk az areolák a dudor hullámai között, gyakran többé-kevésbé bemélyedve a fekszenek.

Tövisek

A fiatal tövisek a csúcsgödörben sűrűn egymás után jelennek meg. A fiatal növényeknek többnyire nincs középtövise, egyeseken már fiatal korukban is nő 1-2, néhány több is; a növény idős korában más fajokon is kifejlődhet. A középtövisek nem mindig különböztethetők meg a peremtövisektől; ezekből többnyire 10-15 van (olykor csak 5, egyes fajok akár 30-nál több is lehet). A szétterülő peremtövisek egyenesek vagy ívesen a növény törzséhez hajlanak. Egyes fajoké vékony, árszerű, másoké lapítottan kiszélesedik.

Bordája sokszor domborulatos, széles; tövisei többnyire ívesen hajlanak, de vannak köztük visszahajlók és felállók is. A tövisek színe is fajonként változik.

Virág

A legtöbb faj virága fehér, kicsit sárgás, rózsaszínű vagy piros; egyeseké (kivált az uruguayi fajoké) sárga, ritkán élénkvörös. A virág egyesével hajt ki; leggyakrabban a csúcshoz közeli, areolák az anyanövényen megmaradó, többé-kevésbé gyapjas-gödrös zónájából. A portoknál sugarasan szélesre nyílik.

A legtöbb virág illatos.

Termése

A termés alakja a hosszúkás bunkóformától a gömb alakig változó. A termést 1-2 vagy több pikkelylevél burkolja; megmaradnak rajtuk a virágtakaró maradványai. Megjelenésük fajonként igen különböző. Színük is igen változatos: a zöld minden árnyalatától egészen a bíborig.

Életmódja

Magról könnyen szaporítható; már a fiatal magoncok is szép tövisesek. A legtöbb faj 3-4 éves korától rendszeresen virágzik. Egyes fajok sarjakat nevelnek; ezek szintén nagyon alkalmasak szaporításukra.

Kevéssel fagypont felett jól teleltethető, és ebben az időszakban egyáltalán nem szabad öntözni. Téli és nyári elhelyezésének körülményei között egy-két hetes átmenetet igényel.

Viszonylag kevéssé fényigényes, ezért a mérsékelt égövön is jól nevelhető. Hazájában még a pampákon is többnyire más növények árnyékában él, ezért a tűző nap árt neki. Főleg a fejlődési időszakban több vízre és párásabb levegőre van szüksége, mint a Mexikóból származó kaktuszoknak. A vizet jól áteresztő, de a kaktuszfajok többségénél kissé agyagosabb, sok szerves anyagot tartalmazó, gyengén savanyú talajt kedveli: a meszes talajt rosszul tűri.