Fábián László foglalkozott már  ezzel a témával, azaz a kaktusznevek kialakulásával. Az ő írásában találtam rá arra, hogy a ma általánosan elismert és használt kettős nevezéktant Linné hozta létre. Linné eleinte a kettős megnevezést úgy képzelte el, hogy minden élőlény kap külön egy nemzetség és külön egy fajnevet. Mivel azonban az ismeretlen fajok garmadája jelent meg, letett erről a szándékáról. Rájött, vannak nagyon hasonló csoportok, melyek egy kategóriába, nemzetségbe sorolhatóak.

Kezdetben elég volt a taxon egyszerű leírása latin nyelven, ezek az adatok csak felületesen szemléltették a növény habitusát, elterjedési területét és a többi fajhoz való viszonyát. Ezek a leírások gyakorlatilag ma már nem általánosíthatóak, és a gyakorlatban sem használhatóak fel. A múlt század harmincas éveitől már a leírás mellett elvártak egyéb adatokat is, mint például a pontos área körülhatárolását, geológiai összetételét, biodiverzitását, klimatikus viszonyait, más növényekkel és állatfajokkal való együttélést és hasonló jelenségeket.

A taxonok létrehozása, alkalmazása, csoportosítása szabályokhoz kötött, de ezeket a szabályokat, mivel nem lehet őket általánosítani, meg lehet kerülni. A taxon lehet faj, alfaj, változat, alváltozat, forma, alforma, és ezeket a csoportosulásokat bárhogyan variálhatjuk. A magasabb szintű kategóriák, mint a nemzetség, család sem kapott pontos behatárolást, ezért ezek variálása is végtelen. Ami az egyik szerzőnél „jó" faj, az a másiknál csak változat vagy forma, esetleg színonima. A faj fogalmának körülhatárolására is rengeteg leírás keletkezett, de eddig még senkinek sem sikerült jelentését pontosan megfogalmazni.

A kaktuszrendszerezés története

S ha már a neveknél tartunk, ezeket a „kaktuszneveket" többen próbálták már rendszerbe szedni.

A XVIII. században a kaktuszgyűjtés már jól jövedelmező foglalkozásnak számított. A megismert kaktuszfajok száma egyre gyarapodott, s közöttük az eligazodás mind nehezebbé vált. Linné, a svéd természettudós, aki először rendszerezte tudományos alapossággal a növény és állatvilágot, megteremtette a binominális nómenklatúrát. Linné beosztását a következő nemzedékek botanikusai fejlesztették tovább.

Az első rendszerezések igen kezdetlegesek. Valamennyit az ember szempontja szerinti alaktani csoportosítások jellemzik. Hiányoznak az összefüggések, a rokonsági vonatkozások ismeretei. Az elkülönítések többnyire önkényesen kiragadott tulajdonság, pl. a virágszín, a növény tüskés vagy tüskézetlen habitusa alapján történtek. Ezeket mesterséges rendszereknek nevezzük. A mai ismereteink szerint a Linné előtti időszakban a mintegy húsz mesterséges rendszerező között öten foglalkoztak kaktuszokkal: Mathias de L'Obel (1570), Tournefort (1604), K. Bauhin (1604), Plumier (1690), Matthiolus (1655).

A legtökéletesebb mesterséges rendszer C. Linné-től származik. Az 1753-ben megjelent "Systema Naturae"-ban a rendszerezésének alapegysége a faj. Kidolgozza a binominális nómenklaturát. A "Systema Naturae" kiadásában a növényvilágot a porzók száma, nagysága, szabad vagy összetett volta alapján 24 osztályba sorolja. Ebben a kiadványban találjuk a kaktuszok első, a korabeli időknek megfelelő tudományos rendszerezését. A kaktuszfélék a XII. osztályba kerültek. A családon belül 22 csoportot sorol fel.

A Linné utáni időszakban növekszik a kaktuszok iránti érdeklődés, ugrásszerűen megnő a rendszerezők tábora is. Munkájuk Linné munkájához közeli, kiegészítő jellegű. Haworth (1812) a Linné-féle 22 kaktuszcsoportot 6 nemzetségbe osztotta. L. Pfeiffer az "Enumeratio diagnostica" (1837) című művében a virágszerkezet alapján rendszerez. Ekkor az ismert fajok száma 324. Zuccarini ez idő tájt újabb nemzetségekkel gyarapította Haworth művét.

A későbbiekben Scheidweiler (1838) az Ariocarpusok leírásával, Karwinsky (1842) az úgynevezett „hajas nemzetségek" rendszerezésével, Karl Förster (1846) 500 faj és 200 változat közlésével bővítették ezen tudományágat.

Egy évvel az után, hogy Hooker leírja a Leuchtenbergia principis-t, Karl Ehrenberg (1849) több ezer növény termőhelyi begyűjtésével szerzett hírnevet.

Theodor Rümpler (1886) Förster munkájának kiegészítésével ér el jelentősebb eredményeket.

A Linné-rendszert A. Karsch "Vademecum Botanicum" (1894) című munkájában tökéletesítette, aki hét nemzetségcsoportot hozott létre a bibe és sziromlevelek száma alapján. Összesen 140 fajt ismertet.

Egyes botanikusok a tudományos ismeretek eredményeit felhasználva úgynevezett természetes rendszereket fejlesztettek ki. E rendszerek készítésénél az összes alaktani tulajdonságot és később a mikroszkóp elterjedésével a belső szerkezetet, a növény anatómiáját, és az ebből eredő kapcsolatokat is figyelembe vették.

1819-ben De Candolle megalkotta rendszerét, amelyet 1830-ban Link és Otto fejlesztett tovább.

Salm-Dyck a "Cactae in Horto Dyckensi cultae." (1850) című munkájában De Candolle rendszeréből indult ki, a virágszerkezet szerint rendszerez, mely alapján törzseket, és nemzetségeket különböztet meg.

A törzsfejlődési alapokon nyugvó rendszert 1872-ben A. Engler közli, aki a kétszikűeket szabadszirmú, sziromtalan és fortszirmú ágazatokra tagolja. A kaktuszok az utóbbi csoportba kerültek.

Ez a rendszer az alapja több neves rendszertani kutató munkájának, akik közül Schumann, Vaupel, Alwin Berger, Britton és Rose szerzők nevét érdemes kiemelni. Karl Schumann 1894 és 1899 években alkotta meg a ma klasszikusnak tekintett kaktuszrendszert. Három, egymástól élesen elkülönülő alcsaládot alakított ki: I. Peireskioideae; II. Opuntioideae; III. Cereoideae.  21 nemzetséget különített el, amelyekhez akkor 1263 faj tartozott.

Vaupel munkája eltér Schumannétól, visszatér Engler rendszeréhez. Az Amerikában Britton és Rose kutatók 1919-1923-ig négy kötetes "The Cactaceae" című monográfiát jelentettek meg. A nemzetségek száma: 125. Munkájuk Schumann rendszerén alapul, de a besorolásnál földrajzi szempontokat vesznek figyelembe.

A mai rendszerkutatók egyénenként más oldalról közelítik meg a filogenezist, ezért nincs megnyugtató és mindenki által elfogadható valóságos, egyetlen filogenetikus rendszer.

A filogenetikus kaktuszrendszertan kutatói közé tartozik Curt Backeberg, aki a Schumann-féle rendszerre épít. Rendszerének előnyei közé tartozik a könnyű áttekinthetőség, a taxonok pontos morfológiai körülírása és a származási vonal feltüntetése. Hiánya a taxonok pontos növényföldrajzi elterjedésének ismertetése, sok esetben elmarad a magvakra utalás, sőt néha a virág jellemzése is.

Szintén a klasszikus Schumann rendszerből indul ki Franz Buxbaum munkája, ami kevesebb taxonra épül.

Számos rendszer kidolgozója közül talán mégis az egyik legelfogadottabb a David R. Hunt angol botanikus, kaktusztudós által kidolgozott. A HUNT-féle rendszerben viszont nincs helye sem változatnak, sem alaknak. Hunt a C.I.T.E.S. Cactaceae Cheklist szerzője és összeállítója.

Folytatom!