Sziklakertek kedvelt kiegészítő növényei ezek. Igazán változatosak és mutatósak a télálló kaktuszok mellett. Az alább tárgyalt növények a legismertebbek közé tartoznak, ennél jóval szélesebb a télálló szukkulensek palettája.

Varjúháj (Sedum)-félék

A varjúhájfélék (Crassulaceae) családjába tartozó növények pozsgás évelő növény,

amelyeknek számos faja megél a hazai éghajlaton is. Fél tucat fajuk őshonos a Kárpát-medencében. Hazánkban főként napos dolomit-sziklagyepeken találjuk őket. Ízük csípős (innen kapta nevét a széles körben elterjedt Sedum acre faj; acer=éles, csípős [lat.]), azonban megszárítva elvesztik ízüket. A legtöbb faj igen jól tűri a hosszantartó szárazságot és a magas napfénytartamú, kitett helyeken is megtalálja az életfeltételeit.

A varjúhájak számára a több hónapos szárazság és a rendszertelen vízellátást sem jelent problémát. A növény virágzó hajtását hasznosítják gyógyászati célokra. A növény az alkaloidoknak (piperidin alkaloid a szedakrin, a szedamin és a szedinin) köszönheti csípősségét, de tartalmaz még cseranyagokat, nyálkát, flavonoidokat is. A szájban irritációs tüneteket vált ki, nagy mennyiségben hányást és hasmenést provokál.

A tél közeledtével víztartalmuk jelentős részét elveszítik, felálló hajtásaik elhevernek, a levelek fonnyadttá válnak, színük megváltozik. Egyes fajok a leveleik nagy részét levetik és rügyeket fejlesztenek, amelyek azonban megállnak a sarjadás fázisában.

Pálmaliliom (Yucca)-félék

A helyi viszonyok között is életképes fajok nem tartoznak a szűkebb értelemben vett pozsgások közé, inkább szárazságkedvelők (xerofilok). Tárgyalásukat itt az indokolja, hogy eredti élőhelyükön együtt fordulnak elő a télálló kaktuszokkal.

Származási helyük Közép- és Észak-Amerika. Néhány fajuk eredményesen tartható szabadban, a legellenállóbb a Yucca filamentosa. Gyakori parkokban, kertekben, körforgalmakban sövénynek, dekorációnak telepítve a nagyvirágú pálmaliliom (Yucca filamentosa).

Mintegy 0,5 méteres leveleik tőrózsából fejlődnek vagy magas szárat fejlesztenek. Az idősebb egyedek két-három méter magas száron hozzák liliomszerű virágaikat.

Típustól függően levelük lehet vékony (szinte tűszerű) vagy szélesebb. A szélesebb levelű fajok nedvesebb termőhelyekről származnak. Minden fajta földtípuson megél, azonban sok napsütésre van szükségük.

Télen leveleik széle kissé összepöndörödik, az legidősebb levelek elhalnak, valamint a meglévők petyhüdtté válnak.

Kövirózsa (Sempervivum)-félék

Rendszertanilag a varjúhájfélék családjába tartoznak. Vastagok,

húsos, színes levelekkel rendelkeznek, amiket tőrózsából fejlesztenek. Száraz, vékony talajon, napos, meleg helyen fejlődnek legjobban. Évelők, több évib is elélnek. Június-július hónapokban hozzák rózsaszín, sárga virágaikat. Álernyő virágzatuk kifejlesztése után a virágzó egyedek elpusztulnak, de sarjlevélrózsákkal vegetatív úton tovább élnek és szaporodnak (azaz ún. monocarpicus növények, mint számos aloé-faj is). Ivaros úton, magvak által is terjednek. Jól érzik magukat kövek között, sziklahasadékokban, vagy akár 2-4 cm-es talajon is a kisebb fajok. Egyes fajok mindössze 2-3 cm magasak (virágzási időszakon kívül), néhány faj a 20 cm-es magasságot is elérheti. tagjára általánosan jellemző, hogy tőrózsát (rozetta) alkotó, húsos leveleik vannak. Nem kimondottan kedvelik a szárazságot, de nagyon jól elviselik. Télen, a télálló kaktuszokhoz hasonlóan veszítenek víztartalmukból, leveleik fonnyadttá, petyhüdtté válnak és összetöpörödnek. A levélrózsa összecsukódik és ráborul a központi rügyre. Egyes fajok apró bolyhokat, ezüstös szőröket viselnek, amelyek a víztaszító tulajdonságuknál fogva védik a növény központi részét.

Kristályvirág (Delosperma)-félék

A képen a bíborvörös délvirág (Delosperma cooperi) látható. Délkelet- és Kelet-Afrika lakói, közel 100 fajuk ismert.

A mi éghajlatunkon télálló fajok Afrika legdélibb részén élnek. Bár télállóságuk foka nem éri el bennszülött pozsgásainkét, mégis figyelemreméltó, hogy ezek a növények az afrikai kontinensen egyáltalán fagytűrők lehetnek.

Ebben szerepe van a Dél-Afrikában Kelet-Nyugati irányban végighúzódó óidei táblás hegységeknek (pl. Drakenberg-hegység). A jégkorszakok idején az Antarktisz jege a mainál sokkal északabbra terjedt, ma is jelentősen hűtik áramlatai a déli és nyugati partokat. A kristályvirág-félék az elmúlt néhány 100 000 évben nyerték el azon tulajdonságaikat, amivel ellen tudnak állni a télnek, holott ma már jóval enyhébb az éghajlat élőhelyükön. Télen a takarást meghálálják.

Kutyatej (Euphorbia)-félék

A kutyatejfélék (Euphorbia) nemzetségébe nagy számú faj (2160) tartozik, amelynek csak egy része szukkulens. Számos fajuk a szukkulens testfelépítésben odáig ment, hogy összekeverhető a kaktuszokkal, ezek az afrikai fajok azonban nem télállóak. Néhány fajuk azonban elviseli teleinket. A növények nevüket ragadós tejnedvükről kapták, ami mérgező az ember számára. Virágaik kicsinykék, a sziromleveleknek tetsző képződmények valójában módosult levelek.

A szabadban áttelelő fajok télen sok levelüktől megválnak. Jellemző bíbor, pirosas téli elszíneződésük. Ezen a környéken 45 fajuk létezik. Ezek többsége enyhén szukkulens jelleget mutat. Tejelő fűnek is hívja a népnyelv. Leveleik állása váltakozó, átellenes, ritkán örves.

A trópusi fajoké hiányozhat is. Virágzata égtetőző, 2, 3. vagy többsugarú álernyő. Az ernyő és sugarai elágazása alatt a szár leveleitől eltérő gallér- és gallérka levelek vannak, mint az igazi ernyősek virágzatán. Nyáron a nővények levele kékes, ami az erős napsugárzástól védi őket. Hasznos sziklakertbe való ültetésük, mivel a csigák nem szeretik ezeket a mérgező növényeket.