Szeptember vége volt (2013), s már megérkeztek az éjszakai fagyok. Teleltetésre készültem. Mivel ezeregyszáz növénnyel meggyarapodott gyűjteményemet egyik pillanatról a másikra nem tudtam behozni, így időben el kellett kezdjem a behordásukat.

Két fémpolcot állítottunk fel, hogy arra pakoljam a kaktuszokat. Nem ezek voltak az első fémpolcok, amelyek a pincében szolgáltak rakodásra, soha nem volt ezekkel gond, így nem is gondoltam, hogy bármi probléma akadhat.

A polcok már tele voltak, épp az utolsó cserepeket akartam feltenni, amikor egyszer csak a két polc megindult. Az egyik polcláb megrogyott és magával húzta a másik polcot is. Kétségbeesetten próbáltam megtartani, de persze ez nem sikerült. A kaktuszok csak potyogtak. Legfelül voltak az echinocereusok, sclerocactusok, középtájt, az escobariak, és a stenocactusok, a legalsó polcokon a ferocactusok és a thelocactusok. Csak az alsó két polcon lévők maradtak a helyükön és semmi bajuk nem lett. Érdekes módon a legfelső polcon lévők, azaz az echinocereusok és sclerocactusok mind leestek - az egyik közepes méretű sclerocactus a hajamba is akad -, de semmi bajuk nem lett. Valahogy úgy estek, hogy még a földjük is egyben maradt. Többségük a helyiség közepén lévő asztalra és az azon lévő kaktuszok közzé esett.

A leginkább a stenocactusok szenvedtek. Az összes lepotyogott, kiborultak a cserepeikből, egy le is tört.

A teleltető hely katasztrófa sújtotta övezetté vált. A helyiség közepén nagy kupacban föld, kaktuszok. Két napomba tellett, hogy visszaállítsam az eredeti állapotot.

Egy következtetést azért levonhattam: szeretnek a kaktuszok. Annak ellenére, hogy két polcnyi borult felém, mindössze két tövist szedtem ki a lábamból.